Gnes Fordító Iroda

Február 12-én, amikor elindultunk az állomásra, nagy, sűrű hó kezdett esni. Hirtelen azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom, milyen lehetett az időjárás a Balaton történelmi fővárosának, Keszthelynek a környékén azokban az időkben, amikor a Balaton vidéke a római Pannónia provincia része volt.

A római időkben Keszthely (akkoriban Valcum) élénk kisváros volt: piacokkal, műhelyekkel és jól kiépített utakkal. A rómaiak nemcsak építkezni tudtak, hanem élni is — ők voltak az elsők, akik felfedezték a hévízi termáltó gyógyító erejét, és elkezdték használni azt arra, amit ma wellnessnek hívunk. Nem nehéz elképzelni, ahogy a gőzben valaki tréfásan odaszól a másiknak: Quomodo sudas, amice? – „Hogy izzadsz, barátom?” Egyes történészek szerint ez akár az akkori „Mi újság?” is lehetett.

Ahogy akkor a rómaiak, ma is sokan keresik fel Hévízt feltöltődésre. A különbség talán csak annyi, hogy most már nem tógás férfiak, hanem köntösös vendégek sétálnak a termálfürdők körül, okostelefonnal a kezükben. De a cél nem változott: kikapcsolódni, gyógyulni, jól érezni magunkat. A víz melege, az ásványi anyagok és a nyugalom ugyanazokat az emberi vágyakat szólítják meg, mint kétezer éve.

A rómaiak bizonyára csodálkoznának a mai Hévízen: wellness-szállodák, aromaterápiás masszázsok, szabadtéri pezsgőfürdők — de talán mégis mosolyognának, látva, hogy az alapgondolat megmaradt. Test és lélek harmóniáját keresni: ez az, ami összeköt bennünket velük.

Amikor felszálltam a vonatra a budapesti Déli pályaudvar felé, továbbra is a római időkre gondoltam, bár eleinte nem értettem, miért visznek el a gondolataim ilyen messzire. Csak később jöttem rá: ennek az utazásnak egyfajta kulturális-történelmi háttere is van. Hiszen olyan földeken haladunk keresztül, amelyek egykor a Római Birodalom legfontosabb provinciái közé tartoztak — Pannónia és Helvétia.

Változnak a korszakok, új emberek születnek, de a múlt nem ereszt — még akkor sem, ha az idő megállíthatatlanul rohan előre. Amikor az ember ősi városok romjai előtt áll, néha elkapja egy különös gondolat: Mi vár ránk odakint, az idő túlsó felén? Hasznát veszi-e majd valaki annak, amit ma teszünk?

Az ablakon túl termékeny földek suhantak el, amelyek még a borongós februári napon is úgy festettek, mintha máris készen állnának a vetésre. A Balaton nyugodt volt. Februárban nem olyan nyomasztó, mint novemberben — mintha csak tudná, hogy néhány hónap múlva újra élettel telnek meg a partjai.

A Liszt Ferenc repülőtérre meglepően gyorsan megérkeztünk. A Wizz Air gépe pontosan felszállt, és alig két órával később már Milánóban landoltunk.

A milánói Malpensa repülőtérre érkezve az ember önkéntelenül is elmosolyodik. Még a levegő is különlegesnek tűnik – meleg, annak ellenére, hogy tél van, enyhe kávéillattal és a kis kalandok ígéretével. A repülőtér csarnokaiban nyugodt nyüzsgés uralkodik: valaki az autókölcsönző pultjához siet, más a csomagját keresi, megint más már jó étvággyal issza az eszpresszót valamelyik kávézóban.

Fekete-fehér márványpadló, üvegfalak, szigorú minimalizmus olasz kifinomultsággal fűszerezve.

A Malpensa Express vonat száguld Milánó felé. Az ablakon túl ipari övezetek, rendezett szőlőültetvények, hangulatos villák suhannak el. Minél közelebb érünk a városhoz, annál több a graffiti a falakon, sűrűsödik a forgalom, egyre jobban érezhető a nagyváros lüktetése.

Milánó még előttünk van, de Olaszország már itt van.

Ha reggel van Milánóban, akkor olyan friss, mint egy eszpresszó. Ha este – olyan lágy, mint a meleg szellő, noha a tenger viszonylag messze van. Milánónak van valami egészen különleges varázsa: igen, ez Olaszország, igen, érezhető a dél-európai nyüzsgés, de ez mégiscsak Olaszország északi arca. A nyüzsgés megvan, de kissé lassított tempóban; a helyiek nem hivalkodóak, de céltudatosak.

A milánói konyha a hagyományos lombardiai gasztronómiát ötvözi arisztokratikus és paraszti gyökerekkel. Jellemző rá a kiadós ételek használata, az egyszerű alapanyagok és az ízek letisztult gazdagsága. A dél-olasz konyhával szemben itt kevesebb paradicsomot és olívaolajat használnak, előnyben részesítik a vajat, a húsleveseket és a sajtot. A helyiek bizonyos értelemben munkamániások – nincs idejük hosszan élvezni az étkezést, tervezniük, gyártaniuk és eladniuk kell.

A Medhelanon nevű települést – amely helyén ma Milánó található – a kelták alapították Kr. e. 600 körül. A név a kelta medhe- („közép”, „központ”) gyökből és a gallo-latin -lanon („síkság”, „település”) elemből származik. Így a Medhelanon jelentése nagyjából „központi hely” vagy „középső síkság”, ami logikus is, figyelembe véve a város földrajzi elhelyezkedését a termékeny Lombard-alföld közepén.

Kr. e. 222-ben a rómaiak elfoglalták a várost a galloktól, és stratégiai katonai, valamint kereskedelmi központtá alakították. Az eredeti kelta nevet latin formára alakították: Mediolanum lett belőle.

Kr. u. 286-ban Mediolanum Diocletianus uralkodása alatt a Nyugatrómai Birodalom fővárosává vált. Ez a császár nemcsak szigorú politikájáról volt ismert, hanem kiváló logisztikai érzékéről is: ő osztotta fel Pannóniát négy részre, stratégiai régiót hozva létre a birodalom védelmére.

De ne térjünk el túlságosan az útvonalunktól – hiszen már Milánóban vagyunk. A „Milano” név először a kora középkori (8–9. századi) dokumentumokban bukkan fel, majd a 13. századra válik véglegessé és szabványossá, az olasz nyelv kialakulásával.

Ez a hely sokakat vonzott, és a milánóiak – még mielőtt olaszként kezdték volna meghatározni önmagukat – már akkor is értették, hogy a kereskedelmi útvonalak kereszteződésében elhelyezkedni, miközben élvezik a termékeny földeket és az enyhe éghajlatot, mindenféle védelmi rendszer nélkül – legalábbis előrelátás hiányára vall. Ezért épült meg a milánói erőd, a Castello Sforzesco, a Sforza-dinasztia tagjai által a XV. században. Ez a vár nemcsak védelmi citadellaként szolgált, hanem a milánói hercegek rezidenciájaként is.

A Castello Sforzesco egy elegáns, vörös téglából épült erőd, amelyet mély árkok és védőfalak vesznek körül, csipkézett tornyokkal koronázva. A főbejárat a Filarete-toronynál (Torre del Filarete) található – ez egy impozáns, 70 méter magas építmény, amely a kapu fölé magasodik. Ez a torony a kastély egyik legismertebb jelképe, hegyes tetejével és fehér órájával, amely kontrasztot alkot a sötétvörös téglával.

A főkapun belépve egy belső udvar (Corte Ducale) tárul elénk, melyet a reneszánsz kor elegáns árkádjai ölelnek körbe. Egykor itt helyezkedtek el a Sforza-hercegek pompás termei, amelyeket koruk legkiválóbb mesterei díszítettek freskókkal. Ma már turisták andalognak a vár falai között, és figyelmesen olvassák a táblákon található feliratokat.

Ahogy végigsétáltam ezen az erődön, az idegenvezetésben is a reneszánsz szellemét éreztem. Borús nap volt, de a lelkem derűs volt.

Nem szeretném az olvasót a milánói butikok világába csábítani, ahol a divat kísértései leselkednek minden sarkon. Őszintén szólva: amikor belépsz ezekbe az üzletekbe, valami többet érzel, mint a vásárlás vágyát — itt az ember a hangulatot élvezi. Az eladók magabiztosak termékeik minőségében, nem sürgetnek, inkább esztétikai élményre invitálnak.

A legelegánsabb butikokban magas, méltóságteljes biztonsági őrök ügyelnek a rendre — kétméteres afrikai férfiak ragyogó mosollyal, akik élő próbababákra emlékeztetnek. A kisebb boltokban finom eleganciájú olasz hölgyek fogadják a vendégeket, olajbarna bőrrel és mélybarna vagy sötétkék szemekkel. Mosolyuk őszinte, még akkor is, ha érzik, hogy vásárlás nem lesz.

Ám Milánó nem csupán a divat városa. Szíve a gótikus Dóm, amely fenségesen emelkedik a város közepén. Egy derűs tavaszi napon a márványhomlokzat csillog a napfényben, kiemelve a csipkeszerű tornyokat és a finom kőfaragásokat. A városi élet zaja hallatszik ugyan, de e csodálatos építmény előtt minden más jelentéktelennek tűnik.

A székesegyház a Kandóliai márványból épült, amelyet az Alpokban bányásznak. Felülete a fényviszonyoktól függően változtatja árnyalatát, a bonyolult faragott minták pedig légiessé teszik az építményt, mintha kőcsipkéből szőtték volna.

A Kandóliai márvány tisztasága nem csupán a gondos restaurátorok érdeme. Egyedi természeti tulajdonságai révén kevésbé hajlamos a szennyeződésre: alacsony porozitása nem engedi, hogy a szennyeződés mélyen beszívódjon, a csiszolt felület pedig taszítja a nedvességet. A márvány kalcitot és dolomitot tartalmaz, amelyek az idő múlásával kölcsönhatásba lépnek a környezettel, mintha maguktól tisztítanák a követ.

A gótikus boltívek, az égbe törő oszlopok, a megszámlálhatatlan szobor — a székesegyház minden részlete aprólékosan megtervezett és ékszerészi pontossággal kivitelezett. A székesegyház tetejéről lélegzetelállító panoráma tárul elénk: elénk tárul Milánó, a város, ahol a múlt és a jelen egy pillanatban egyesül.

Másnap nagyon korán kellett elindulnunk otthonról, egy napra Zürichbe utaztunk. És ismét előkerült a római téma, amikor este indulás előtt megpillantottam a svájci érmén a „Helvetia” szót.

A helvétek (Helvetii) kelta törzs voltak, akik a mai Svájc területén éltek már Julius Caesar idejében. Caesar „Feljegyzések a gall háborúról” című művében részletesen leírja, hogyan próbáltak a helvétek nyugatra vándorolni, de a római seregek megállították őket. A vereség után földjükön maradtak, és a rómaiak birodalmuk részévé tették a területet.

Később, a középkorban, amikor Svájc elkezdte kialakítani identitását, a latin „Helvetia” névvel jelölték a régiót. Még a modern konföderáció megalakulása után sem tűnt el: hivatalos latin neveként rögzítették az ország többnyelvűsége miatt is praktikus megnevezésként.

Most, amikor a kezemben tartottam az érmét ezzel a szóval, nem csupán egy pénzérmét láttam benne, hanem az idők kapcsolatát — a kelta törzsektől a római hódításokon és a középkoron át a mai Svájcig.

A szállodától az állomásig taxival kellett mennünk. A sofőr – vidám, de mértéktartóan beszédes férfi – egy előadást tartott a milánói vezetési szokásokról, amely után biztos lettem benne, hogy ebben a csodálatos városban sosem fogok volán mögé ülni. A huszonöt perc úgy repült el, mint egy pillanat, és máris megérkeztünk a monumentális Milano Centrale állomáshoz.

Ez az állomás nem csupán közlekedési csomópont, hanem Milánó grandiózus építészeti szimbóluma is. Homlokzatát hatalmas oszlopok, szobrok és monumentális boltívek díszítik, és sokkal inkább emlékeztet egy palotára, mint egy egyszerű vasútállomásra.

1931-ben megnyitott állomás harmonikusan ötvözi a neoklasszicizmus, az art déco és a futurizmus elemeit, lenyűgöző egyensúlyt teremtve a monumentalitás és a kifinomultság között. A főbejárat egy grandiózus előcsarnokkal fogadja az utazókat, amely közel 70 méter magas. A márványlépcsők, a mesteri stukkódíszítés és a hatalmas csillárok kiemelik a korszak fényűzését, és ismét felidézik a római nagyság szellemét.
A tágas csarnokokat domborművek és reliefpanelek díszítik, ezek vezetnek a hosszú peronokhoz, ahonnan nap mint nap vonatok indulnak Olaszország és Európa minden szegletébe. Az állandó utasforgalom ellenére az állomás megőrzi méltóságát – itt a történelem, az utazás és az örök mozgás légköre uralkodik.

A svájci vonat, tiszta, akár egy műtő, elindult a svájci óramű pontosságával. Először elsuhantak mellettünk Milánó ipari parkjai, társasházai, majd egyre több villa és mezőgazdasági terület tűnt fel, mígnem megérkeztünk Chiassóba – a fő svájci határállomáshoz az olasz határ felől. A város Ticino kantonban található, ahol az olasz a hivatalos nyelv, így Chiasso sajátos hídként szolgál a két ország között.

Azonnal érezni lehet, hogy beléptünk egy ápolt, rendezett alpesi országba. Kevesebb a klasszika és a sárm, több a rend: nincsenek graffitik, véletlen szemét, kopottság. Ugyanakkor a hangulat nem változik: jó érzés Milánóban is, Svájcban is – mindkettő a maga módján. Mindenhol jelen van a múlt megértése, a jelen tudatos megélése és a jövő tervezése. Nincs időtlenség…

A Milánó és Zürich közötti vasútvonal Európa egyik legfestőibb útvonala. Az egyik leglenyűgözőbb szakasz a Lugánói-tó mellett halad: a vonat szó szerint a part mentén siklik, lélegzetelállító kilátást nyújtva a hegyekkel körülvett azúrkék víztükörre.

Az igazi utazási varázslat akkor kezdődik, amikor a vonat belép az Alpok szívébe, alagutakon és viaduktokon keresztülhaladva, zúgó folyókat és szurdokokat keresztezve. A legizgalmasabb pillanat kétségtelenül a Szent Gotthárd-alagút átszelése – ez a világ egyik leghosszabb alagútja (57 km), amely összeköti Svájc déli (olasz) északi (német) részét.

Az utolsó szakasz a Zürichi-tó partja mentén vezetett, ahol a város teljes pompájában tárult elénk: történelmi épületek, hangulatos rakpartok, a tükörsima víz felszíne, amely visszatükrözi az Alpok vonulatait.

A vonat a délelőtt első felében érkezett meg. A Zürichi pályaudvar nem tett különösebb benyomást – modern, kényelmes, üzleties. De nem is kell bizonyítania semmit: a városban működő bankok magukért beszélnek.

Az ügyeket elég gyorsan sikerült elintézni. Igaz, az időzítés nem volt a legjobb: az eső hol elállt, hol újra rákezdett. De hát az időjárás miatt mégsem maradhat el a városnézés!

A Münsterbrücke híd előtt álltam, és a Grossmünstert néztem – a román stílusú székesegyházat, ahol 1519-ben Ulrich Zwingli megkezdte igehirdetéseit, amelyek megváltoztatták Svájc történelmének menetét. Ebben a templomban bontakozott ki a reformáció, amely átfedésben állt Luther Márton eszméivel, mégis önálló, svájci arculatot öltött. Itt formálódott a polgárság – nem csupán társadalmi réteg, hanem egy ébredő polgári társadalom, amely képes volt vitába szállni a hagyománnyal, és kiállni jogaiért. Az eső dobolta a kockaköveket, és bár vágytam egy meleg helyre, tudtam: elhagyni ezt a várost úgy, hogy nem járom be – megbocsáthatatlan hiba lenne.

A híd elején, a Limmat folyó fölött, Hans Waldmann szobra áll – Zürich 15. századi polgármestere. 1483-ban került hivatalába, és hamar a város egyik legbefolyásosabb alakjává vált. Reformokat vezetett be, melyek célja a városi hatalom megerősítése és az arisztokrácia befolyásának korlátozása volt. Ám szigorú politikája elégedetlenséget váltott ki a társadalom különböző rétegeiben, különösen a parasztok és a városi nemesség körében. Egész szobra – a harcra kész testtartás, az arc kemény kifejezése – jól tükrözi, milyen idők jártak akkor. A mai jómódú, kiegyensúlyozott, rendezett élet nyomokban sem létezett. Csupán a törekvés rá!

1489-ben lázadás robbant ki ellene, melynek következtében megbuktatták, letartóztatták és kivégezték. Sorsa a késő középkori Svájc politikai instabilitásának és hatalmi harcainak szimbólumává vált. Később megítélése ellentmondásossá vált: egyesek erős reformátorként tekintettek rá, mások zsarnokként. Egész szobra megtestesíti despotikus és nyughatatlan természetét.

AGrossmünster belsejébe lépve az ember megdöbben a minőségen és azon, mennyire mentes a felesleges díszítésektől. A templom a 11–13. században épült, a román építészetre jellemző stílusban: masszív falak, kisméretű ablakok, egyszerű formák. Később, az átépítések során, megjelentek a gótikus elemek is – például a csúcsíves ablakok. Az eredeti román tornyok a 19. században kapták meg neogótikus lezárásukat. Augusto Giacometti, az itáliai–svájci származású szobrász és festő a 20. században modernista stílusú üvegablakokat alkotott, amelyek teljessé tették a székesegyház határozottan protestáns karakterét.

A Limmat folyó felett ívelő híd összeköti a keleti parton álló Grossmünster templomot és a nyugati parton található Fraumünstert. A Fraumünster hegyes tornya vizuális kontrasztot alkot a Grossmünster masszív román stílusú tornyaival, és segít a tájékozódásban Zürich belvárosában. A város háztetői fölött – különösen a Münsterbrücke hídról vagy a folyó túlpartjáról nézve – a torony valóban karcsú és hegyes, mint egy tű, amely átdöfi az eget.

A története igen érdekes. 853-ban II. (Német) Lajos, Nagy Károly unokája, nemesi hölgyek számára alapított itt apátságot. Ez egy katolikus kolostor volt, amelynek apátnői jelentős befolyással bírtak. 1524-ben, a zürichi reformáció idején, Ulrich Zwingli hatására a kolostort feloszlatták, a templom pedig protestánssá vált.

A Fraumünster templom üvegablakait Augusto Giacometti és… Marc Chagall készítette. Még nem tudtam, hogy ezek közül néhány Chagall ecsetjének műve, de amikor egy mély kék színű ablakra néztem, hirtelen eszembe jutott a Kék ház című festménye.

A Fraumünster már nem katolikus templom, de üvegablakai különleges spirituális mélységgel töltik meg a teret, megőrizve az ősi szentély hangulatát. A Grossmünster szigorú nyugalmával ellentétben itt minden mintha színnel és fénnyel rezegne. Chagall üvegablakai nem csupán életre keltik a falakat – mozgásba hozzák a gondolatokat és a lelket is. A Fraumünster kétségtelenül ma már teljes mértékben protestáns szellemiségű, akárcsak Zürich egésze.

Télen, egy nyirkos februári napon sétálsz Zürich makulátlanul tiszta, ám nem túl barátságos utcáin – és egyszer csak azon kapod magad: a szellemi táplálék, kétségtelen, csodálatos dolog, de ideje lenne a földi élvezetekre is gondolni. Elkezdtünk keresgélni, hol lehetne ebédelni, és ekkor megmutatkozott a helyi sajátosság – a legtöbb étterem vagy zsúfolásig tele van, vagy olyan rejtélyes nyitvatartási rend szerint működik, amit talán csak a helyiek értenek.

Egy szerény kis étkezdében végül a sors összehozott minket egy energikus lengyel pincérrel. Mosolyogva nemcsak ételt ajánlott, hanem gasztronómiát és kultúrát ötvöző élményt is – és a Zeughauskeller felé irányított bennünket, amelynek neve hősi hangzású fordításban: „az arzenál pincéje”.

Az étterem szinte a város szívében található, a Bahnhofstrassén, alig pár lépésre a Paradeplatztól. Az épület egykori fegyverraktár volt 1487-ből, és még ma is árasztja azt az alemann alaposságot. Masszív tölgyfaasztalok, nehéz mennyezeti gerendák, sötét falak, amelyeket régi fegyverek – dárdák, számszeríjak, lovagi sisakok – díszítenek… Szinte úgy érzed, bármelyik pillanatban odaléphet hozzád valaki láncingben, hogy megvitassátok a legfrissebb híreket Bázelből.

Az étlap az alpesi régió klasszikus kínálata, de egyértelműen svájci hangsúllyal. Itt a hús nem mindennapos étel – szinte rituálé. Ha már rendel az ember, legyen ünnep: például Zürcher Geschnetzeltes – borjúhús tejszínes szószban. A zürichiek, akárcsak a milánóiak, szinte szerzetesi szigorral őrzik receptjeiket, és ezt már az első falatnál érezni lehet. Az íz nem hivalkodó, hanem őszinte – mint maga a gasztronómiai hagyományok története.

Indulás előtt, miközben az ember a rakpart mentén sétál, hirtelen felfigyel Zürich egyik legjellegzetesebb és egyben legparadoxabb vonására: a szerénységre. A város, amely joggal számít a világ pénzügyi rendszerének egyik központjának, egyáltalán nem siet ennek fitogtatásával. Nem ragyog pompás homlokzatokkal, és nem kiáltja világgá jelentőségét – épp ellenkezőleg, mintha szándékosan rejtené el a lényeget, azok számára hagyva, akik hajlandók alaposabban szemügyre venni.

Így például a Wasserkirche mögött, a fák árnyékában szinte észrevétlenül áll Ulrich Zwingli emlékműve – annak az embernek, aki itt, Zürichben nemcsak a vallást, hanem az egész társadalmi berendezkedés logikáját is megváltoztatta. A nagy reformátor szerény emlékműve – nagyon is illik a város szellemiségéhez.

Ugyanilyen visszafogott méltósággal illeszkedik a városképbe Zürich legrégebbi plébániatemploma, a Peterskirche is, amely az Óváros szívében található. Ha bal oldalon a Fraumünster tűnik fel, akkor jobb oldalon – szerényen és szinte észrevétlenül – a házak között bukkan fel a Peterskirche. Nem nyomaszt sem a korával, sem a jelentőségével, és nem hivalkodik híres óraszámlapjával sem – ellenkezőleg, harmonikusan simul bele a városi térbe, együtt lélegzik vele.

A Peterskirche szerényen bukkan fel a házak között. Figyeljük meg: nem nyomaszt sem jelentőségével, sem híres óraszámlapjával, hanem éppen ellenkezőleg – harmonizál a környező épületekkel.

A Peterskirche története mélyen a múltba nyúlik vissza: eredetileg ezen a helyen állt egy római Jupiter-templom, majd a 8–9. században egy kora keresztény templom. A ma is látható épület a 13. században épült, 1706-ban pedig barokk stílusban alakították át. Azonban ez a barokk nagyon különleges – szigorú, visszafogott, tökéletesen illeszkedik egy protestáns város szellemiségéhez. A templomhajó azonban kétségkívül barokk: tágas, plasztikus és fényárban úszik. A szószék fölött héber felirat hirdeti Isten nevét – emlékeztetve arra, hogy az igazság nem a dogmákban, hanem a forrásban keresendő.

A Peterskirche tornya híres Európa legnagyobb óraszámlapjáról – átmérője 8,7 méter. 1911-ig a torony tűzfigyelőként is szolgált: az őr svájci pontossággal minden 15 percben szemügyre vette a várost, és riasztott, ha veszélyt látott. Mindez nyugodtan, megfontoltan, ahogy Zürich maga. És úgy tűnik, ez az óralap azt mondja: „Nem hagylak cserben. Én a megbízhatóság vagyok. Igen, nagy vagyok – de nem hivalkodásból. Hanem hogy látható legyek, hogy senki se késsen el. Minden átgondolt.”

A nap séta közben gyorsan elszállt, kis parkokba, zsákutcákba tévedtünk. A délután második felére elállt az eső, a város fölött nedvességtől telített, hideg ködfátyol lebegett.

Ebben a városban élt 1916 februárjától 1917 áprilisáig V. I. Lenin. Itt írta számos művét: Filozófiai füzeteit, Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelső foka, A „Európai Egyesült Államok” jelszaváról, itt fogantak meg az Áprilisi tézisek is. De vajon mit gondolt, miközben a Peterskirche óráját nézte? Vagy a svájci rend és nyugalom közepette is a sztyeppék szele fújt benne? Ki tudja… Nem maradt soká – unta már…

Az állomáson egy csapat feszes tartású svájci tartalékos állt. Nem katonai hivalkodás volt ez – inkább intelligens fiatalemberek puskahuzatban lévő fegyverekkel és frissen facsart gyümölcslével a kezükben. Halkan beszélgettek – minden tárgyszerű, de nyugodt. Nincs pánik, nincs rohanás – minden szervezett, de nem kirakatként.

Mikor felszálltam a Milánó felé tartó vonatra, udvarias kalauz fogadott. Tartózkodó, de készségesen megmutatta, ki hova ül, noha a jegyen minden egyértelműen fel volt tüntetve. És akkor hirtelen megértettem – ő is olyan, mint az a toronyőr a Peterskirche tetején: előre ellenőriz, figyelmeztet, ügyel. Nem kicsinyeskedésből, hanem mert másként nem lehet. Ez a svájci órák valódi titka.