Gnes Fordító Iroda

Vannak helyek, ahol mintha megállna az idő, magába szívva a föld melegét és a szél illatát. Egy ilyen hely Badacsonylábdihegy, egy hangulatos kis zug a Balaton északi partjának délnyugati részén, ahol a lankákat szőlőültetvények borítják, akár színes szőnyegek. Itt a természet néha a naplementék tűzpiros színeivel, néha pedig a ködös téli napok nemes szürkeségével festi meg a tájat.

A Badacsony-hegy, amely a vasútállomásnak és a strandnak is nevet adott, furcsa módon Robinson Crusoe szigetén lévő csúcsra emlékeztet, ahol a hős- a szűzi csenddel körülvéve- először érezte magát kis világa urának. Ezen a helyen nemcsak másképp lélegzik az ember, de másképp is gondolkodik.

A természet teljesen egyedien hangzik a Balaton partján. Nem véletlenül gondolkodtam el a magyar nyelvnek a környezettel való összeolvadásáról nem Budapesten vagy az ország más nagyvárosában, hanem éppen itt, ahol egyrészt minden a pihenésre és a figyelmetlenségre csábít, másrészt a fül elcsípheti a nyelv hangjainak harmonikus beilleszkedését a nád susogásának és a hullámok csobbanásának hangjaiba.

A nyelv és annak mindennapi, valamint természeti környezete elválaszthatatlan egységet alkot: a német nyelvet a külföldiek szemében gyakran társítják a fejlett húsételek kultúrájával, a savanyú káposztával, valamint a gótikus kastélyokkal és barokk palotákkal. A francia nyelv az emberek fejében a sajtokkal és borokkal, valamint a provence-i levendulamezőkkel kapcsolódik össze, és így tovább. Nem titkolom, hogy a Balaton környéke számomra otthonossá vált, és a magyarságot először a nádasok világán keresztül kezdtem megérteni, valamint Fekete István művein keresztül, különösen a Tüskevár című regényen keresztül. Ugyanakkor már az első pillanattól kezdve, amikor megismerkedtem Magyarországgal, kiemeltem egy szimbólumot, amely nem csupán a magyar kultúrát és nyelvet testesíti meg, hanem azt az egyedi beágyazottságot is, amely a magyar kultúrát az európai kontinens sokszínű kultúrájába szervesen illeszti. A paprikáról van szó.

Ebben az esszében ez a szó nem a gasztronómia vagy a mezőgazdaság fejlődése szempontjából fontos. A paprika a Kárpát-medence minden részén jelentős szimbólum, és különböző ízei – a csípős, égető erősségtől a mézesen édesig – magukban hordozzák azt a turbulens történelmet, amelyet a magyarok megéltek.

Az első tanácsom minden idegennek, akik indoeurópai nyelveket beszélnek, és Magyarországon próbálnak magyarul tanulni: ne próbáljanak meg rögtön minél több szót megtanulni, hanem inkább gondolkodjanak el azokon az asszociációkon, amelyek egy-egy szóval való találkozáskor keletkeznek. Ezek a szavak csak az első pillanatban tűnnek szokatlannak és idegennek, de ha elmélyülünk a jelentésükben és nyitottan fogadjuk őket, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy ezek a szavak valójában nem is olyan távoliak és idegenek. A „paprika” szó a szerb–horvát „papar” szóból származik, amely „borsot” jelent. Maga a „papar” a szláv nyelvekbe a latin „piper” szóból került, amely a fekete bors megnevezése. Így a „papr-” szógyök általános jelentése az éles, fűszeres ízekkel kapcsolatos fogalmat tükrözi. A paprika éppen Magyarországon vált azzá, ami ma: a magyar konyha elengedhetetlen alapanyaga. Szerves része lett olyan hagyományos ételeknek, mint a gulyás, a paprikás, a halászlé és számos más helyi fogás.

A paprika Magyarországon a 16–17. században jelent meg, feltételezhetően a török hatásnak köszönhetően. Kezdetben a parasztok növényének tartották, és főként vidéken használták, de idővel a nemzeti konyha és a városi kultúra szerves részévé vált. Magyarország vidéki területein a mai napig fennmaradt a paprika házi termesztésének és szárításának hagyománya. Ez nem csupán egy hétköznapi folyamat, hanem több évszázados örökség része. A családok gyakran nemzedékről nemzedékre adják át a paprika megfelelő szárításának és őrlésének titkait. A szárított paprika piros füzérei gyakran láthatók a vidéki házak homlokzatán, festői jeleneteket teremtve, amelyek a vidéki jólétet és a családi vendégszeretetet szimbolizálják.

Ahogy én látom, a magyar nyelv különleges logikájával, látszólagos ellentmondásaival és az Európai Unió nyelvei között ritka egységességével rejtett potenciált hordoz az analitikus képességek fejlesztésére az indoeurópai anyanyelvű magyar nyelvtanulók számára. A magyar nyelvről alkotott benyomásaimat úgy fogalmazom meg, hogy a tanulása előtti tapasztalataim kizárólag szláv és germán nyelvekből származnak.

*

Hivatalosan a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik[1]. A nyelv szerkezetéhez a legközelebb a finnugor nyelvcsalád nyelvei (finn, észt) állnak, de hasonló jellemzők találhatók a török nyelvekben (török, tatár) és a baszk nyelvben is. Ezeket a nyelveket az agglutináció, a magánhangzó-harmónia, a nyelvtani nem hiánya, a térbeli és időbeli viszonyok pontos kifejezése iránti figyelem, valamint a saját és személyes dolgok egyedi szemlélete jellemzi.

A magyar nyelv agglutináló nyelv. Az agglutináló nyelvekben a nyelvtani jelentéseket a szótőhöz kapcsolódó toldalékok vagy affixumok sorozata fejezi ki, amelyek mindegyike egyértelmű, önálló nyelvtani funkcióval rendelkezik. Ezekben a nyelvekben a toldalékok általában könnyen felismerhetők, sorrendjük szigorúan meghatározott és kiszámítható, a szótő változásai pedig minimálisak vagy teljesen hiányoznak.

Az agglutináló nyelvek bizonyos hatással lehetnek a beszélőik mentalitására. Bár nehéz egyértelmű ok-okozati összefüggéseket bizonyítani a nyelvi struktúra és a gondolkodásmód között, kiemelhetünk néhány olyan szempontot, amelyek befolyásolhatják az agglutináló nyelveket beszélők világképét és gondolkodási sajátosságait.

Nézzük a fő agglutináció példákat:

finn: talossa (a házban), taloon (a házba), talosta (a házból)

észt: majas (a házban), majja (a házba), majast (a házból)

baszk: etxera (a házhoz), etxean (a házban)

török: ev (ház) → evde (a házban) → evlerimde (a házaimban).

A Balaton természeti harmóniája a bazaltos, mérsékelt magaslataival, nádasokkal, a nyáron selymes vizével és a bő termést hozó talajjal, amelyek gyümölcsei pontosan annyi cukrot tartalmaznak, amennyi szükséges, hasonló a magyar magánhangzó-harmóniához, ahol a szavak a toldalékokat a tő magánhangzóinak típusához (hátul vagy elöl képzett) igazítják (házban – hátul képzett magánhangzó, kertben – elöl képzett magánhangzó).

A nyelvtani nem hiánya a magyar nyelvben jelentős hatással van a nyelv szerkezetére és annak érzékelésére, különösen az indoeurópai anyanyelvű tanulók szemszögéből. A magyar nyelvben nincs szükség arra, hogy a mellékneveket, igéket és más szófajokat az alany neméhez igazítsuk. Ez csökkenti a megtanulandó nyelvtani formák számát. Például:

A Balaton természeti harmóniája a bazaltos, mérsékelt magaslataival, nádasokkal, a nyáron selymes vizével és a bő termést hozó talajjal, amelyek gyümölcsei pontosan annyi cukrot tartalmaznak, amennyi szükséges, hasonló a magyar magánhangzó-harmóniához, ahol a szavak a toldalékokat a tő magánhangzóinak típusához (hátul vagy elöl képzett) igazítják (házban – hátul képzett magánhangzó, kertben – elöl képzett magánhangzó).

A nyelvtani nem hiánya a magyar nyelvben jelentős hatással van a nyelv szerkezetére és annak érzékelésére, különösen az indoeurópai anyanyelvű tanulók szemszögéből. A magyar nyelvben nincs szükség arra, hogy a mellékneveket, igéket és más szófajokat az alany neméhez igazítsuk. Ez csökkenti a megtanulandó nyelvtani formák számát. Például:

egy jó ember – a jó melléknév alakja nem változik, függetlenül attól, hogy férfiról vagy nőről van szó.

Az olyan nyelvek anyanyelvű beszélőinek, mint az orosz, a német vagy a francia, amelyekben a nyelvtani nem alapvető szerepet játszik, a nemhez kötött alakok (és az ezekhez kapcsolódó szabályok) megjegyzésének szükségtelensége egyszerűbbé teszi a magyar nyelv tanulását. Sokukban rögtön megfogalmazódik a gondolat: „Nálunk ez sokkal bonyolultabb!”

Mivel nem kell folyamatosan figyelni a szavak neme közötti egyeztetést, ez csökkenti a rövid távú memória terhelését, és megkönnyíti a mondatalkotást, különösen a beszélt nyelvben.

Ennek eredményeként a nyelvtani nem hiánya logikusabbá teszi a magyar nyelvet, és leegyszerűsíti a nyelvtani szerkezeteket, amit a nyelv az összefüggések és más mondattani elemek segítségével kompenzál.

Mint ismeretes, a lét határozza meg a tudatot. Az, hogy a különböző nyelvek beszélői hogyan látják mindennapi életüket, tulajdonukat és kötelezettségeiket, meghatározza a társadalom egészének működését. A magyar nyelv nem használja közvetlenül a ‘birtokolni’ igét, ehelyett a birtoklást toldalékokkal és a ‘lenni’ (van) ige szerkezetével fejezi ki. Ez egy olyan mentalitást tükröz, amelyben a hivatalos birtoklás nem állandóként, hanem inkább az alany és a tárgy közötti időleges kapcsolódásként jelenik meg:

van egy könyvem (szó szerint: „létezik az én könyvem”)
nincs pénzem (szó szerint: „nem létezik az én pénzem”).

A nyelvek, ahol a birtoklást hasonló szerkezetekkel írják le, gyakran olyan régiókhoz vagy népekhez tartoznak, ahol hagyományosan a kollektív értékek fontosabbak voltak, mint az egyéni tulajdon. Például a kelta kultúrában, a finnugor társadalmakban vagy az ókori Közel-Kelet közösségeiben a birtoklásnak nem volt szigorúan személyes jellege.

A „nekem van” szerkezet a következő nyelvekben is megtalálható:

oroszul:

írül (gél): tá agam

héberül: yesh li

finnül: minulla on

törökül: bende var

grúzul: me makvs.

A „nekem van” szerkezet a dolgokat különálló tárgyakként érzékeli, amelyeket el lehet veszíteni, oda lehet adni vagy át lehet ruházni. Ez kevésbé rögzített tulajdonfogalom, mint azokban a nyelvekben, ahol a birtoklást „én birtoklom” (például az ukrán vagy a német „ich habe”) kifejezéssel jelzik. Valószínűleg ez befolyásolja az anyagi javakhoz – mint időleges és változékony dolgokhoz­­- való hozzáállást is.

A magyar nyelv természete egyensúlyt képvisel, amely a Balaton természetéhez hasonlítható, ezért annak ellenére, hogy a formális birtoklás hangsúlya alacsonyabb, a nyelv beszélői számára a személyes vonatkozások egyáltalán nem közömbösek.

Az európaiak, különösen az angol anyanyelvűek számára nehéz megérteni és elfogadni azt a helyzetet, amikor a főnév a számnév után nem áll többes számban:

five books – öt könyv (nem „könyvek”).

Ennek a szabálynak az a magyarázata, hogy a többes szám ebben az esetben már a számnévvel ki van fejezve. Így a többes számú toldalék a magyar anyanyelvűek számára feleslegesnek tűnik. A magyarok a számnevet tekintik a mennyiség elsődleges kifejezőeszközének, míg a főnév megmarad alapformájában, további nyelvtani változtatások nélkül. A főnév önmagában fontos – a magyar tudat számára annak mennyisége nem változtatja meg a minőségét.

A testrészeket személyesnek és elidegeníthetetlennek tekintik – ezért szinte mindig birtokos végződésekkel használják őket. Ez mélyebb kapcsolatot tükröz az ember és a teste között, amelyet a természet adott neki. A magyar nyelv különös figyelmet fordít arra, hogy ki az, aki birtokolja az adott cselekvést vagy tárgyat. Például a „mosom a kezem” hangsúlyozza a cselekvő személyes részvételét a tevékenységben.

A magyar nyelvben egy érdekes fogalom figyelhető meg, amely a párok és a „fél” gondolatához kapcsolódik, és ismételten átadja az egyensúly fontosságát a magyar világlátásban. A „fél” szó szó szerint „felet” jelent. Ennek a szónak a jelentése azonban túlmutat az egyszerű számtani értelemzésen. Magában hordozza azt az elképzelést is, hogy valami pár nélkül hiányos: egy szem vagy egy kéz önmagában nem teljes, és kiegészítésre szorul.

A páros testrészeket a magyar nyelvben azzal a különös hangsúllyal említik, hogy azok egy összefüggő rendszert alkotnak. Például a szem szót nem két független tárgyként értelmezik, hanem egyetlen látórendszerként, amely két részre oszlik. A kéz is párt feltételez, ahol a jobb és a bal kéz harmonikusan kiegészítik egymást.

Különösen figyelemre méltó a „fél” gyökér jelenléte a feleség szóban. Ez a hagyományos magyar felfogást tükrözi a házasságról, ahol a férj és a feleség a teljes egészet kiegészítő két félnek tekinthetők.

Ezek a példák rávilágítanak arra, hogy a magyar nyelv és gondolkodásmód számára milyen fontos a párok, az egyensúly és a harmónia fogalma. Bármilyen rész – legyen az testrész, tárgy vagy emberi kapcsolat – hiányosnak tekinthető a kiegészítése nélkül.

A magyar nyelv egyik sajátossága, hogy igyekszik enyhíteni a kötelezettségek terhét, ami például abban is megmutatkozik, hogy a „tetszik” igét olyan helyzetekben használja, ahol más nyelvekben egy közvetlenebb szerkezet lenne elvárható. Így például egy udvarias fizetési felszólítás így hangozhat: „Itt tetszik fizetni”, ami szó szerint azt jelenti: „Önnek kellemes itt fizetni”. Azonban a valódi jelentése csupán annyi, hogy „Itt lehet fizetni” (udvarias forma) vagy „Itt fizetendő” (rövidebb megfogalmazás esetén). Tehát a szó szerinti fordítás ellenére a kifejezés valódi jelentése nem az, hogy a fizetés örömet kell, hogy okozzon, hanem inkább a kötelezettség finomabb és kevésbé direkt megfogalmazása. Ahhoz, hogy az, akinek fizetnek, végig elégedett legyen, annak is elégedettnek kell lennie, aki fizet.

Amint az a fenti példákból is látható, az indoeurópai nyelvet beszélő számára a magyar nyelv logikája nem furcsának, hanem éppen ellenkezőleg, határozottnak és érthetőnek tűnik, amennyiben az ember nyitott egy másfajta gondolkodásmód megértésére. Ha ezt az esszét lefordítanánk egy indoeurópai nyelvre, akkor ezen a ponton a valószínűsíthető reakció az lenne, hogy az olvasóban az az érzés alakul ki, mintha a tanulásnak sosem lenne vége: hiszen biztosan van még rengeteg dialektus is…! Most azonban áttérek az írásom megnyugtató és biztató részére.

A magyar nyelv viszonylag kis dialektális eltéréseiről ismert, különösen olyan nyelvekhez képest, mint a német, az olasz vagy akár az angol. Olyan országokban, mint Olaszország vagy Németország, a regionális dialektusok olyannyira különbözhetnek egymástól, hogy a kölcsönös érthetőség néha kihívást jelent. Ezzel szemben a magyar dialektusok, bár léteznek, nem mutatnak ilyen mértékű eltérést. Ez kulcsfontosságú tényező volt a nyelvi standardizáció folyamatának megkönnyítésében. A magyar nyelv regionális változatai között fennálló csekély fonetikai, lexikai és nyelvtani különbségek azt eredményezik, hogy az alapnyelvet egységesen megértik az ország egész területén.

A magyar nyelvújítás időszakában (amely gyakran Kazinczy Ferenchez köthető) az erőfeszítések főként a szókincs bővítésére irányultak, hogy a nyelvet modernizálják, különösen a tudományos, irodalmi és közigazgatási funkciók támogatása érdekében. Egyes országokban a standard nyelv megteremtése azt jelentette, hogy jelentősen eltérő dialektusok között kellett közvetíteni, Magyarországon azonban a hangsúly inkább a lexikon és a stílusbeli normák gazdagításán volt, nem pedig a versengő dialektusok egységesítésén[2]. Olaszországban vagy Spanyolországban például a nyelvi reform és standardizáció során egy regionális dialektust (pl. az olasz esetében a toszkánait) választottak „standardként,” ami gyakran feszültséget szült a regionális beszélők között, és bizonyos dialektusok háttérbe szorításához vezetett.

Németországban a standard német (Hochdeutsch) kialakulása hosszú folyamat volt, amely különböző dialektuscsoportok, különösen az északi és déli változatok közötti egyeztetéseket igényelt. A francia nyelv esetében a regionális nyelvek és dialektusok (pl. okszitán, breton) visszaszorítására törekedtek, hogy a párizsi francia váljon a standard nyelvvé.

A magyar viszonylagos nyelvi egységessége azonban azt eredményezte, hogy a standardizációs törekvések kevesebb akadályba ütköztek. Bár a dialektusok némileg eltérnek a kiejtésben és egyes szavak használatában, nem volt szükség egy bizonyos dialektus kiválasztására, hogy egységes nemzeti normát hozzanak létre.

A reform időszakában különösen Pest és más nagyobb kulturális központok irodalmi és értelmiségi körei játszottak központi szerepet, ami hozzájárult ahhoz, hogy a nyelv gazdagítása és finomítása álljon a középpontban, nem pedig a regionális viták kezelése. A magyar nyelv standardizációjának viszonylagos könnyedsége lehetővé tette, hogy a nyelv egységesítő szerepet töltsön be Magyarország 19. századi nemzeti ébredése idején, amikor a magyar nyelvet a nemzeti identitással és az Osztrák-Magyar Monarchián belüli politikai autonómiával kapcsolták össze. A nyelvhasználati jogért folytatott küzdelem egy olyan monarchiában zajlott, ahol az uralkodó német nyelv sokkal kevésbé volt egységes, mint a magyar.

Mit veszítettek az európaiak összességében az 1920-as trianoni békeszerződés megkötése után, amikor drámai módon csökkent a magyar nyelvet aktívan használó területek nagysága? Ennek az esszének a keretében természetesen nem a politikáról, nem a gazdaságról és még csak nem is Európa historiográfiájáról van szó. Véleményem szerint a legnagyobb veszteség a kontinens lakóinak kognitív potenciáljának meggyengülésében rejlik.

A 20. század elején Európa szívében létezett a Duna-menti monarchia, ahol a Duna egyfajta artériaként szolgált, amely átszelte ezt a sokszínű, de mégis egységes szervezetet. Ebben az államalakulatban a lakosság jelentős része egy nem indoeurópai nyelvet beszélt, amely azonban különböző korszakokban hatalmas mértékben hozzájárult a klasszikus európai kultúrához. Mátyás király öröksége, aki egykor Magyarországot a reneszánsz egyik legfontosabb központjává tette, csupán egyetlen emlékeztetője annak, hogy Magyarország kulturális jelentősége messze túlmutatott a Duna-menti monarchián, és ezt az 1867-es kiegyezés idejére már széles körben elismerték.

A magyar nyelv jelentősége túlmutatott az egyszerű nemzeti nyelv funkcióján: hatással volt az egész régió közigazgatására, oktatására és identitására. A Magyar Királyság etnikailag rendkívül sokszínű volt: a magyarok a lakosság körülbelül felet tették ki, míg a többiek szlovákok, románok, szerbek, horvátok, németek és más nemzetiségek voltak. Ezek a germán, román és szláv nyelvcsaládokhoz tartozó népek megtanulták a magyar nyelvet, szabadon beszélték és használták munkájuk során.

Az a környezet, amelyben az emberek különböző nyelvcsaládokhoz tartozó nyelveken gondolkodtak és alkottak, számos kiemelkedő tehetség megjelenéséhez vezetett Magyarországon. Elég csak Petőfi Sándorra gondolni, aki szláv származásúként lett Magyarország egyik legnagyobb költője, vagy Semmelweis Ignácra, a világhírű magyar szülészorvosra, aki felfedezte a gyermekágyi láz okát, és aki német származása révén először németül beszélt. Más szóval: a magyar nyelv az egyik kulcstényezője volt annak, hogy Magyarországon a tehetségek kivirágoztak.

Gondolva a fentebb elmondottakra, a távolba meredve, és hallgatva a nád halk susogását, hirtelen megláttam, hogy mellettem egy körülbelül tízéves fiú Rubik-kockát rak össze…

[1] Jelenleg az akadémiai konszenzus szerint a magyar nyelv az uráli nyelvcsalád finnugor ágához tartozik, és legközelebbi rokonai a hanti és manysi nyelvek (amelyek együtt alkotják az ugor alcsoportot). Ezt számos lexikai, morfológiai és fonetikai hasonlóság támasztja alá. Ugyanakkor egyes kutatók, valamint bizonyos társadalmi csoportok Magyarországon alternatív elméleteket vallanak:

A turanista elmélet a magyar nyelvet a török, mongol vagy akár az altaji nyelvekkel hozza rokonságba.

A szkíta és sumér hipotézisek a magyar nyelvet a szkíták, sumérok vagy hettiták feltételezett ősi nyelveivel kötik össze.

Az indoeurópai hipotézis egy rendkívül marginális elmélet, amely szerint a magyar nyelvet olyan erős indoeurópai hatások érték, hogy eredetileg akár az indoeurópai nyelvcsalád részének is tekinthető lehetett.

[2] Laakso, Johanna. “Hungarian Is No Idioma Incomparabile: The Hungarian Language Reform in European Comparison.” Hungarian Cultural Studies. e-Journal of the American Hungarian Educators Association, Volume 7 (2014): http://ahea.pitt.edu DOI: 10.5195/ahea.2014.165